A SZERETET
CSENDJE
„Az
Úr erre azt mondta: „Menj
és a hegyen járulj az Úr színe elé!” S
lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró,
hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a
szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az
Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz
következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő
kísérte.”
(1. Kir
19.11-12)
Az enyhe szellőben,
a csendben... Ott volt az Úr. Isten csendben, alig mozduló
szellőben, a szellő susogásában jön. Nem zajban, nem
kavargásban, nem hangos ünneplésben, hanem csendben. A csend az Ő
hazája. S a lelki élet légköre is a csend, hiszen a lelki élet
Istennel való, Isten jelenlétében folyó élet.
Ez a csend azonban
nem külső valami, nem kívül van, hanem egészen belül... Olyan,
mint egy titok, kívülről valami látszik, de a maga egészében
belül van. A csend mozdulatlan valami, s az ember nyugtalan, mindig
cselekedni akaró, mindig mozgó lény. Az ember szétszórt,
izgatott, hangoskodó lény, hajlamos arra, hogy kifelé forduljon,
hogy ami belül van, azt kidobja, észrevétlenül kiveti magát a
csendből. De csend nélkül nincs belső élet! Isten megtalálása
és a Vele való egyesülés minden hatékonysága elveszik, ha nem
megfelelő légkörben, ha nem csendben fejlődik. Öröktől fogva a
csendben beszél az Isten. A szeretet Isten törvénye, a csend az Ő
légköre.
Isten minden
tevékenységét csend öleli körül. Isten a lelkekben végzett
munkájához is megkívánja a csend törvényét bennünk! De
vigyázzunk, mert szép a csend, és a lélek útja lehet, de ha a
csend arra szolgál, hogy ne szólaljon meg benne odaadásom... akkor
a csenddel mintha lefaragnám minden nemesebb képességemet, s
megölném - lelki indítékkal - azt, ami bennem emberi! Ha tehát a
csend csak külső, csak mechanikus valami, ha csak materiális
némaság, akkor semmi köze a lélekhez! A külső csend hatalmas
eszköze a lélek belső csendjének, de csak eszköze, s nem több!
Isten belül szól a lélekhez.
A belső csend a
lélek összeszedettsége. Az összeszedettség, vagyis képességeink
elvonása a teremtett dolgoktól, hogy Isten felé irányítsuk őket.
Ez annyit jelent, hogy képességeink világában önmegtagadást
végzünk, hogy a természetfölötti világába tereljük őket:
Isten megismerésére, szeretésére, szolgálatára, dicsérésére.
A belső csend nem más, mint meghalni önmagunknak, hogy tudjunk
élni Istennek. Úgy is mondhatjuk, hogy benne segítséget adunk
Istennek, hogy jobban oda tudja adni magát nekünk. A csendet nem az
okos és szép gondolatok adják a léleknek, hanem a lélek
szabadsága, minden teremtettől való függetlensége, tiszta hite.
Az igazi belső csend fölötte áll tudásnak és nem tudásnak,
érzésnek és nem érzésnek, élvezésnek és nem élvezésnek.
Minden fölé tud emelkedni, önmagáról elfeledkezik, a világról
is elfeledkezik - csak Istenről nem feledkezik el. S Istenben
megtaláljuk a csendet!
Ez a csend nem
némaság! Csak a világ felé az. Egy másik irányban a csend éppen
óriási tevékenységet, beszélgetést, társalgást, érintkezést
jelent. Egy végtelenséget bontok ki önmagamból. A csend: a
végtelenség önmagamban! Valaki él bennem! Isten, a legszentebb
Szentháromság már nem valami elvont gondolat agyamban, hanem
valóság. Nem eszme csupán, hanem Valaki! A lelkemben élő örök
Titok! Valaki, Aki hív engem, Aki akar velem élni, Aki akarja, hogy
találjam meg Vele a bensőséges kapcsolatot! - Itt van a lelki
életnek, a benső életnek az igazi titka: az Isten bennem! - S a
csend titka: beszélgetek Azzal, Aki bennem él!
„Az
a beszéd, amelyet Isten a legjobban meghall: a szeretet csendje.”
