"... Isten azonban ezt is ígéri azoknak, akiket Ő Szentlelkével
újjáteremt és gyermekeivé fogad. A Bibliában ezt olvassuk: "... az Isten
szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott
nekünk" (Róm 5,5). Ugyanezt az igazságot fejti ki részletesebben János
apostol a most felolvasott fejezetben, amikor azt mondja: "nem az a
szeretet, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket,
és elküldte az Ő Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Ha így szeretett
minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Ha az
Ő Lelke lakik bennünk, az Ő szeretete lesz teljessé mibennünk."
Ez tehát a sorrend: előbb Isten szeret minket, és aki az Ő szeretetét
befogadja, azon keresztül ez a szeretet árad át. Az már nem az ember
verejtékes produkciója, hanem egyszerűen átengedi magán azt, amit ő is
ajándékba kapott, és ami őt is élteti. Előbb Isten szeretett minket úgy,
hogy utánunk jött Jézus Krisztus személyében, és a Jézusban hívő
szívében kész benne lakni a Lélek által. Az ilyen ember lesz képes
szeretni másokat. Isten Lelke bennünk: ez az újjászületés csodája és ez
szabadítja fel az embert a szeretetre.
Ahhoz azonban, hogy valaki így az Isten szeretetét befogadja,
alázatra van szükség. Annak a mély és őszinte átélésére, hogy
rászorulunk Isten szeretetére. Mégpedig konkrétan az Isten bűnbocsátó
szeretetére, mert erről ír itt János apostol. Rászorulunk erre. Isten
viszont szeret, árad belőle gazdagon, mérhetetlen bőségben ez a
bűnbocsátó szeretet. Feltétel nélkül, mindnyájunkat úgy fogad el, ahogy
vagyunk. Ha valaki koldusként nyújtja a kezét és elfogadja, megragadja
ezt a bűnbocsánatot, az új életet, a szeretetet, az az ember képessé
válik arra, hogy ő is szeressen. Ezt egész életünkön át folyamatosan,
naponta megújulva gyakorolhatjuk.
Nem adhatjuk tovább azt, amit soha nem kaptunk. - Ezt a nagyon
egyszerű igazságot hangsúlyozza mai igénk. Nem tudunk igazán szeretni,
ha Istennek ezt a bűnbocsátó szeretetét be nem fogadjuk az életünkbe, s
nem engedjük, hogy ez folyamatosan áradjon belénk, s aztán áradjon
rajtunk keresztül. ..."
(Cseri Kálmán)
